Korponai István - Formabontó

Kérlek, tegyél láthatóvá, mint sötét a fényt,
Hogy megmutathassam magam
Az évek, mit kényszerből leéltem, lágy
Esőben megfürdő pillanat. Hát nézd ki is vagyok én!
Ez itt letépve a bőröm, ugyanúgy, mint kígyó, ha vedlik
Lásd, alatta szorgos kötegben csillan ín, izom.
Hát nézd! Érted lefejtem e rostokat, láss
Hófehér csontokat, mint illúziót én a félelem
Tetején. Hát nézd! Isten ujja porrá őrli,
Eltünteti, mi látható és kemény ércnél hajlékonyabb.
Látod alatta az ott a szívem, vágyaktól, harcoktól,
Vereségektől véresen dobban lassan, ahogy járok,
Lépteim remegése néha egy átok, egy bevégeztetett élet szenvedése.
Hát nézd! Nézd, keresd azt, mi nem anyag és nem látható, a Lelkem.
Látod? Elfér a kezedben, majd tovasurran és bekeríti a napot
Meleget csen, hogy felolvassza vágyam ami kővé fagyott.
Hát nézd! Benne rejlik első mosolyom és az öröm, hogy ember vagyok.
Látod? Az a sötét örvénylő korom, az ott az életem s bánatom.
De nézd! Az ott meg a fény, az oltás, a hit és a remény.
Látod hát: ez itt, ez itt én vagyok, meztelen testtel, lélekkel,
Félelmekkel, bűnökkel, szeretni, csak szeretni akarok.
Kiterítettem magam lásd erényem összes hibám. Legyél te,
Ki láthatóvá ölel, hogy elfogadhassam magam.
Legyél te a minden és legyél te az egy, legyél az első s
Legyél az utolsó, szemem bársonyára végső csókot adó.