Szüleimnek-Korponai István

Rút halál arat a kertek alatt
újjézva nagyokat,s többé már sosem pihen.
Látod e hű kedvesem,a tegnapi lábnyomunkra
egy kis lusta gyík feküdt szelíden,szép szelíden.
Mily fény ez itt?
A sötétből eredő!Életet termő?
Vagy életet temető?
A hajnal hűvös harmat párája
hirtelen illan tova, s elszáll a napfénnyel
az égbe,ahová az ember vágyott
oly gyakran gyermekként a mesékben.
S recseg,ropog a ránk dőlő idő irgalma
bőszen lépdel előttünk,s hirtelen feledéssel szőné be emlékünk.
De hogyan tehetné kincsem ?-,hogyan tehetné ezt velünk?
Hisz százezer meg millió-a felhőkbe suttogó szerelmes szó
a mindörökké veled, a mindörökre veled, ó gyémánt vágyunk időtlen szürkület.
És kristály álmaink békéje dúdol
sosem volt gyűlölet,
és az a szem ,és az a kéz
amely csak engem látott csak nekem élt.
S nevetett a lélek kacagott a szív-mert te voltál ki szeret,
s te voltál ki hív,te drága kincs ,te drága társ,
e mostoha ismeretlen földön, az egyetlen biztos tudás.