Miatyaánk-Korponai István

Áttetsző ékkőként fénylik az ég

lassan lépj hideg embertelen
háborús napok jönnek.

Poros pókháló kristály
fonalai vért szállító érként izzanak
s vércsöppek hullanak a földre.

Halántékom bánattól duzzadt
ereiben megfagyott az élet
Hiába kaptam meg ékszerként
az eget és földet,csak sár maradt
csak sár maradt.

Új embert gyúrni?Hogyan?
Miét?Mivel?Minek?Nem!
Nincs már hozzá erő sem akarat.

Tévedés.Elhazudott Isteni
árnyék az emberi lét,sötét igék
csírája gyémánt háromszögben.

Szörnyű fakó embertelen napok
jönnek madarak ritka álmai
tűnnek semmivé akár egy nemzedék.

Talán tenni kéne,lehetne valamit?
Vagy hagyni,hogy sodorjon a sors?
Nem tudom.Szívem pattan szét a
Bénaság láncától remegve vakon.

Vagy éltetni a virágzó,rendíthetetlen
káosz katona emberét?
Vad folyamokban lebegni ostobán
E becstelen,állatias emberrel?

Soha!Sosem!Mert Isten akarata nélkül!
Mert Isten tekintete nélkül!Csak hiénák
gyilkos tobzódása,a sátán őrült tánca
itt minden horda nóta,számvetés,ítélet
a mózesi faj felett .

Miatyánk,aki a mennyekben vagy
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod...