Rothadó fenyőkéreg alatt lapul
az idő magja több millió éve már.
Hideg szürkeség csend éled érzéki
csókra nap szavakra sóhajokra,hogy
falat építsen önmagából szent vérből
az anyag.
*
Tavasz jön aranysárga sár öleli kis tócsában
a vizet amely néha meg,meg remeg,le-fel
jobbra,balra fordul iszapja majd csillogva
törötten lassan szétválik a parányi föld darab
és kibújik egy ékes ívű gyűrött levél darabka
Lobogóul jelezve lengedezve a megvirradt új napokra.
*
Zuzmó és fenyőillat tágítja a végest végtelenné
zabolátlan zenél a szél szél harangja,
ereje vizet csal kiszáradt kutakba patakokba.
S látván e kis csodát megremeg a teremtő lélek
csendben a zöldellő oltárok között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése