Korponai István-Erdők csendje

 

 

Zabolátlan kavargó szél
 a földről  távozó lelkek
Szégyenlősen nézik, hogy közéjük
sereglenek az angyalok.
*
Fagyos tél a magányos lélek
ámulva sír a falevelek láttán.
Mint hullámok habjai
vibrálnak fényesen a fák tetején.
*
A fák fölött elhagyja a világot
a semmit sem becsülő remény.
Játékos kölyök rókák nézik
meglepetten Isten áttetsző lényét.
*
A világot semmire sem becsülő
karikás szemű öreg elmosolyodik.
Mennyire más fentről az égből a
földi lét,azt hittem boldogok!?
*
Szemben vele a pillanatba égett
gyűlölet formát ölt, vér hull
eső helyett a megsárgult fűre.
*
Egy férfi a tisztáson áll
a holt róka kölyköket varja tépik
Hurokba szorult fejük a gyilkos szándék
akarata itt, a gyenge szív megszakad.
*
A harcos természet nélküli lélek
Az én nélküli szeretet megcsókolja
A testeket szikrázó fény emeli
 kis testüket a színarany trónig.
*
Nincs Isten büszkeségem
lelkem emberi, méregetem az
Időt csak úgy ez a kezdet vagy
vég percei a szeretet a legszentebb úr.
*
Itt várj rám bárki is leszel,rettenve látom
A világ mennyire összelapult az angyali
Szárnyak suhogása alatt kettéhasadt
legfényesebb álmom,a föld.
*
Bánatomban aludni szeretnék
surranó rögzült dalok békéjével
Selyemmel fedném tébolyult
gyilkos emberi lelkem,az élet

a forrásában végleg feloldódva.